Egy hír, aztán a döbbenet, majd a néma csend…

Két hírt kaptam az elmúlt napokban az általam tisztelt és igen nagyra becsült kollégámról, Mariannáról. Az első arról szólt, hogy őt is megfertőzte korunk pestise, a koronavírus, s kórházba került. Ez a hír még okot adott a bizakodásra, a reményre, arra, hogy fel fog épülni, hiszen erős akarattal, a gyógyulásba vetett hitével máskor is talpra állt.

A második viszont már megdöbbentő és felfoghatatlan volt. Egy megbomlott elme brutális cselekedete elvette tőle a gyógyulás, a felépülés esélyét. A betegségtől legyengült teste nem tudott tovább harcolni az életért, s az életmenő  orvosi beavatkozás ellenére eltávozott közölünk. Nekünk pedig, akik őt szerettük és tiszteltük a fájdalmas hiányérzeten túl, maradnak a kérdések.

Miért ilyen szomorú véget szánt a sors egy olyan embernek, aki ártani senkinek, de segíteni mindenkinek tudott. Miért fordult ellene az erőszak és a brutalitás formájában a végzet, hiszen a kedves, szeretetre méltó, a másokat tisztelő egyénisége és az ebből megnyilvánuló tettei alapján nem ezt érdemelte volna.

Az ilyen helyzetekben, az értelmetlen halál láttán joggal várnánk választ a sorstól a kérdésünkre: miért jutott egy jó emberek ilyen szomorú vég? A válasz helyett nekünk marad a hiány, egy végtelenül kedves EMBER, egy kiváló pedagógus kolléga hiánya.

De marad a remény is – a hívő ember reménye -, hogy az égi iskolában, az égi osztályteremben folytatja mindazt, amit itt e múló földi létben mesteri fokon tett.

Kedves Marianna!

Huszonhét éves igazgatói munkám során több száz pedagógussal dolgoztam együtt, de te a munkatársi kapcsolatban különleges helyet foglaltál el.

Közös munkánk első percétől éreztem mindazon pozitív dolgokat, amelyek lényedből sugároztak: a közvetlenség, a segítőszándék, a tapintat, a másik egyéniségének maximális tiszteletben tartása, a reális, okos gondolkodás és érvelés, s személyiségednek mindazon finom és elegáns rezdülései, amelyek téged egyedivé és különlegessé tettek. S talán a legfontosabb, hogy ennyi érték mellett, tudtál szerény maradni. Te a pedagógus pályát hivatásnak tekintetted.

A rád bízott gyermekek érdekei mellett maximálisan kiálltál, de tudtál szigorú és következetes is lenni. Úgy gondoskodtál a tanítványidról, mintha saját gyermekeid lennének. Ezt ők szeretettel, ragaszkodással és elismeréssel viszonozták.

Szakmai életutad egy igazi „pedagógus hősköltemény” volt. Victor Hugó, a nagy francia romantikus költő, szinte rólad fogalmazta meg gondolatát: „Élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmész.”

Búcsúzom tőled, hiányozni fogsz, emlékedet megőrzöm.

Kovács Tibor
nyugalmazott igazgató