Egy hír, aztán a döbbenet, majd a néma csend…

Két hírt kaptam az elmúlt napokban az általam tisztelt és igen nagyra becsült kollégámról, Mariannáról. Az első arról szólt, hogy őt is megfertőzte korunk pestise, a koronavírus, s kórházba került. Ez a hír még okot adott a bizakodásra, a reményre, arra, hogy fel fog épülni, hiszen erős akarattal, a gyógyulásba vetett hitével máskor is talpra állt.

A második viszont már megdöbbentő és felfoghatatlan volt. Egy megbomlott elme brutális cselekedete elvette tőle a gyógyulás, a felépülés esélyét. A betegségtől legyengült teste nem tudott tovább harcolni az életért, s az életmenő  orvosi beavatkozás ellenére eltávozott közölünk. Nekünk pedig, akik őt szerettük és tiszteltük a fájdalmas hiányérzeten túl, maradnak a kérdések.

Miért ilyen szomorú véget szánt a sors egy olyan embernek, aki ártani senkinek, de segíteni mindenkinek tudott. Miért fordult ellene az erőszak és a brutalitás formájában a végzet, hiszen a kedves, szeretetre méltó, a másokat tisztelő egyénisége és az ebből megnyilvánuló tettei alapján nem ezt érdemelte volna.

Az ilyen helyzetekben, az értelmetlen halál láttán joggal várnánk választ a sorstól a kérdésünkre: miért jutott egy jó emberek ilyen szomorú vég? A válasz helyett nekünk marad a hiány, egy végtelenül kedves EMBER, egy kiváló pedagógus kolléga hiánya.

De marad a remény is – a hívő ember reménye -, hogy az égi iskolában, az égi osztályteremben folytatja mindazt, amit itt e múló földi létben mesteri fokon tett.

Kedves Marianna!

Huszonhét éves igazgatói munkám során több száz pedagógussal dolgoztam együtt, de te a munkatársi kapcsolatban különleges helyet foglaltál el.

Közös munkánk első percétől éreztem mindazon pozitív dolgokat, amelyek lényedből sugároztak: a közvetlenség, a segítőszándék, a tapintat, a másik egyéniségének maximális tiszteletben tartása, a reális, okos gondolkodás és érvelés, s személyiségednek mindazon finom és elegáns rezdülései, amelyek téged egyedivé és különlegessé tettek. S talán a legfontosabb, hogy ennyi érték mellett, tudtál szerény maradni. Te a pedagógus pályát hivatásnak tekintetted.

A rád bízott gyermekek érdekei mellett maximálisan kiálltál, de tudtál szigorú és következetes is lenni. Úgy gondoskodtál a tanítványidról, mintha saját gyermekeid lennének. Ezt ők szeretettel, ragaszkodással és elismeréssel viszonozták.

Szakmai életutad egy igazi „pedagógus hősköltemény” volt. Victor Hugó, a nagy francia romantikus költő, szinte rólad fogalmazta meg gondolatát: „Élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmész.”

Búcsúzom tőled, hiányozni fogsz, emlékedet megőrzöm.

Kovács Tibor
nyugalmazott igazgató

Iskolánk első féléve képekben meg tekínthető pdf formátumban az alábbi linkre kattintva.